A szürrealistának vélt festőnő, aki elsőként ábrázolta könnyed őszinteséggel leplezetlen testét, saját tapasztalatai alapján vitte vászonra mindazt a szenvedést és fájdalmat, amit csak egy asszony élhet át. Megfestette viharos házassága alatti érzéseit, szeretői okozta boldogságát, gyermektelensége miatti kétségbeesését, miközben példás akaraterővel állta az őt ért tragédiák sorozatát.

Magdalena Carmen Frida Kahlo y Calderón 1907. július 6-án, szülei harmadik lányaként született a mexikóvárosi Coyoacánban. Apja Guillermo Kahlo európai fotóművész, anyja a mesztic, vagyis spanyol-indián származású Matilde Calderón y González.

Gullermo apósától tanulta ki a fényképész mesterséget, állami megbízottként a mexikói nemzeti kulturális örökség hivatalos fotósa volt. A Porfirio Díaz kormányától kapott munkáknak köszönhetően középosztálybeli családnak számítottak, négy lányukat az 1910-es forradalomig jólétben nevelték.

Nagyszüleim, szüleim és én, 1936.

Hat évesen Frida gyermekbénulásban szenvedett, amelyből szerencsésen felgyógyult, de a betegség következtében jobb lába deformálódott, amit egész életében igyekezett hosszú ruhadarabokkal takarni. Jó eszű, szorgalmas kislány volt. Társai lába miatt sokat csúfolták, de ettől függetlenül magabiztos, ambíciókkal teli fiatal nővé vált. Orvosnak készült, felvételt nyert a város legjobb iskolájába, a Secular Preparatoriába. Egyike volt annak a 35 lánynak, akik a kétezer fős intézményben tanulhattak.

Középiskolás éveiben a legtöbb tinédzserhez hasonlóan ő is lázadó korszakát élte. Férfiruhákat hordott, politikai aktivisták társaságát kereste, rajongott a forradalmi eszmékért. Az 1910-es felkelés óta tartó zavaros belpolitikai helyzet hatására a szociális kérdések, a politika és a filozófia iránt kezdett érdeklődni. Tagja lett "Los Cachuchas" baloldali csoportnak, annak vezetőjével, a végzős Alejandro Gomes Ariassal járt.

A végzetes pénteki nap

A busz, 1929.

1925. szeptember 17-én Alejandroval hazafele tartottak az iskolából, mikor a busz amin utaztak nagy sebességgel egy villamosnak csapódott. Az ütközés ereje letépte Frida ruháját, testét hátulról keresztül fúrta egy kapaszkodórúd, medencecsontja, gerince és lábszára is több helyen eltört. Sikolyok közepette emelték ki a vérében fekvő, meztelen lányt a roncsok közül, a vöröskereszt érkezéséig egy szomszédos billiárdszalon egyik asztalára fektették.

A busz című festményén a vele szemközt utazókat, becsapódás előtti utolsó emlékét örökítette meg. Az ütközéskor előrezuhant, innentől csak a lüktető fájdalmat és a levegőben körülötte szálló aranyport tudta felidézni. Az egyik utas papírzacskójának tartalma - finom szemcséjű aranyszínű por - ugyanis szétszóródott a balesetkor.

A törött oszlop, 1945.

Kilenc hetet töltött kórházban, több műtéten esett át, de az orvosok így sem tudták megmondani, talpra állhat-e valaha. Ő volt a baleset legsúlyosabb sérültje, a legtöbben - Alejandrot is beleértve -  karcolásokkal megúszták. A kórházi kezelés utáni hónapokat ágyhoz kötve töltötte, folyamatos fájdalmakkal küzdött.

Szenvedéseit enyhítendő, anyja különleges festőállványt csináltatott neki. Az ágy felső részére szerelt tükör segítségével Frida elkészítette első komolyabb festményét, önarcképét bársonyruhában, mely egy hosszú sorozat első darabja lett.

Mivel gipszben kellett feküdnöm, amely a kulcscsontomtól a medencecsontomig ért, anyám kitalált egy nagyon ötletes szerkezetet, amelynek nekitámaszthattam az íráshoz használt papírtartó állványt. Az ő ötlete volt az is, hogy reneszánsz stílusú tetőt készítsenek az ágyamhoz: egyfajta tükrös baldachint, hogy láthassam magam, miközben önarcképet készítek.

Pályája során közel 30 önarcképet festett, amit azzal indokolt, hogy gyakran volt egyedül és magát ismerte a legjobban.

Két évbe telt mire annyira felépült, hogy képes legyen saját lábán elhagyni a házat. A sérült gerince miatt élete végéig egy vassakkal merevített fűzőt kellett viselnie. Az orvosok újabbnál újabb ötletei és Frida egyre növekvő fájdalmai okán haláláig 28 gerincműtéten esett át.

Nem festek álmokat sem rémálmokat, a saját valóságomat festem.

Az átélt kínokat (többek között) A törött oszlop című képén jeleníti meg. Felvágott testén fűzője, gerince helyén egy darabokra tört, éppen csak imbolygó ión oszlop. Bőréből mindenfelé szögek állnak ki, szemeiből könnyek záporoznak. A néző számára a kép szimbólumai könnyen megfejthetőek, éppen ezért nem tekinthető Frida  szürrealista festőnek: ezek a művészek az álmok homályos értelmű jelképeit használták, míg Frida egyszerű utalásokkal dolgozott.

Házassága Diego Riverával

Frida Kahlo és Diego Rivera c. kép, 1931.

21 éves korára már élénken érdeklődött a kommunizmus iránt, baloldali értelmiségiekkel, a helyi művészélet képviselőivel ismerkedett. Sokakkal egyetemben Frida is a kommunizmusban látta a hányatott sorsú Mexikó számára a békét és a fejlődést, az életkörülmények javulását.

Egy partin ismerkedett meg Diego Riverával. Diego hazájában elismert muráliafestő volt aki több éves spanyol-, francia- és olaszországi körútjáról tért haza. A művésszel Frida még középiskolásként találkozott először, mikor Rivera egy freskót készített az intézmény számára. Későbbi beszámolói szerint már akkor elhatározta, hogy egy napon a felesége lesz. A 21 évvel idősebb, kétszeresen elvált, három gyermekes Rivera - ránézésre érthetetlen okból - hatalmas szoknyavadász hírében állt, ám Fridát mindez egy cseppet sem zavarta. Halálosan szerelmes volt az óriás termetű, békaarcú festőbe. 1929. augusztus 21-én házasodtak össze. Frida Diego kedvéért megtanult főzni, megnövesztette a haját, nadrágjait a tehua indiánok gazdagon díszített népviseletére cserélte. Ez nem volt szokatlan akkoriban, a baloldali fiatalság előszeretettel viselte, utalva a nemzeti gyökerek megőrzésének fontosságára, de Frida elsősorban azért váltott, hogy Diego érdeklődését külsejével is fenntartsa.

Ahogyan első közös képükön is látható, Frida az alázatos feleség szerepében mutatkozott. Eltörpül férje, a hatalmas és magabiztos festő, az igazi művész mellett. Ő itt csak egy aprócska asszony, csinos öltözékben, ékszerekkel, aki félszegen helyezi kezét férje markába, miközben óvatosan pillant ki a nézőre.

Az élet Amerikában

Önarckép a mexikói határon, 1932.

1930 novemberében San Franciscoba utaznak egy Diego tiszteletére rendezett kiállításra. Rivera több amerikai megbízást is kap, így a következő három évet a pár az államokban tölti. Frida egyszerre tartja lenyűgözőnek a technológiai fejlettséget és taszítónak az ott élő embereket. 

Az itteni felső osztály undorító, s dühös vagyok ilyen sok gazdag ember láttán, amikor tudom, hogy emberek ezrei nyomorban és mocsokban élnek.

Amerikáról alkotott véleményét jól tükrözi az Önarckép a mexikói határon című képe. Mexikó kulturális és szellemi öröksége ugyan romokban hever, de mégis növények, az új élet sokaságának gyökerei hálózzák be a talajt. Ezzel szemben a másik oldal természeti kincsekkel távolról sem rendelkezik, számukra a fejlődést egyedül a technológia és ipar agresszív terjeszkedése jelenti.

Bár élénk társasági életet éltek, Fridát folyamatosan honvágy gyötörte, idegen volt számára a környezet, rossz benyomást tettek rá az emberek, munkája miatt Diego is folyton távol volt. Bánata egy időre feledésbe merült, mikor házassági évfordulójuk után nem sokkal észrevette, hogy teherbe esett.

Napok a Henry Ford kórházban

A repülő ágy - napok a Henry Ford kórházban, 1932.

Orvosai határozottan ellenzik, hogy megtartsa a magzatot, balesete következményeként teste képtelen kihordani egy életképes gyermeket. Frida nem hallgat rájuk, úgy gondolja hite és akaratereje felülírja majd a szakvéleményeket. Sajnos tévedett, a 3-4. hónap között erősen vérezni kezdett és kórházba szállítás közben elvetélt. Nem adta fel a reményt, de a következő két terhessége szintén vetéléssel végződött. Szenvedését tetézte, hogy Diego nem volt mellette, mialatt ő a kórházban feküdt, férje egyik asszisztensével hempergett.

A repülő ágy című képét a vetélést követő kórházi lábadozása során festette, 1932 júliusában. A kép közepén Frida meztelenül, kezében hat piros, köldökzsinór jellegű szalaggal. Az ágy felett, a jobb felső sarokban egy csiga, ami a vetélést követő abortusz hihetetlen lassúságát szimbolizálja. Középen egy magzat, holtan született fia. Balra egy anatómiai öntvény amivel törött gerincére utal. Lent egy fémszerkezet, a műtét során látott gép egy részlete. Mellette az orchidea amit Diegótól kapott, végül zárt medencecsontja. Háttérben kilátás a Ford Motor Company-ra, Detroit ipari városrészére.

Megszűntem egy szempillantás alatt.

Így emlékezett a történtekre levelében, amit San Franciscoban megismert orvosának, későbbiekben egyik legjobb barátjának, dr. Leo Eloessernek írt. Az orvos Fridát gerincbántalmaival kezelte, elsőként ismerte fel, hogy panaszait a még nyitott gerince okozza, nem a korábbi baleset traumája. Hálából két festményt is készített a doktornak, az elsőt 1931-ben, melyen Eloesst rendelőjében egy hajómodell mellett ábrázolja (a kép jelenleg San Franciscóban, a Kaliforniai Egyetem Orvosi Karának gyűjteményében található), második ajándéka egy önarckép, melyen Frida a Picassótól ajándékba kapott fülbevalóit viseli.

Dr. Eloessernek dedikált önarckép, 1940.

A mexikói hagyományok szerint a vallásos témájú festményeken rendszeresen használtak táblákra, szalagokra festett magyarázó szövegeket, ezt a gyakorlatot vette át Frida is legtöbb portréján. Jelen esetben az aláírás így szól; „1940-ben festettem önarcképem Leo Eloesser doktor, orvosom és legjobb barátom részére. Teljes szeretetemmel, Frida Kahlo”.

Fennmaradt levelezéseikből tudjuk, hogy a doktor testi bajai mellett Frida lelkét is igyekezett ápolni. Tanácsokkal látta el házasságát illetően; hogyan kezelje Diego csapodár természetét, hogyan éljen teljes életet gyermek nélkül. Ösztönözte, érzéseit továbbra is fesse ki magából, az asszony képeit ugyan „bájosnak” találta, de a festést elsősorban terápiás hatása miatt tartotta fontosnak.

Frida művei nagy részét elajándékozta vagy otthonában állította ki. Akkoriban a mexikói művészek és műértők úgy ismerték csak, mint „Rivera nője aki festeget.”

Csak néhány szúrás volt

Csak néhány szúrás volt! c. képe, 1935

1934-ben tértek vissza Mexikóba. Házasságukon a hazatérés nem sokat segített, Diego kicsapongásai felett Frida egyre nehezebben tudott szemet hunyni, temperamentumos természetéből adódóan gyakoriak voltak a veszekedések, ajtócsapkodások.

Az akkori újságok egyik vezércikke volt; egy férfi részegen, több mint harminc döféssel halálra késelte hűtlen feleségét, a bíróságon védelmében csak ennyit tudott mondani; „de hát csak néhány szúrás volt”. A kép készültével szinte egy időben tudta meg Frida, hogy Diego viszonyt kezdett nővérével, Christina Kahloval. Művészettörténészek szerint, legbrutálisabb festményén egyfajta fekete humorral ábrázolta a sokkot amit ekkor átélt. Annyi biztos, hogy a történtek után Frida se tartotta magát tovább hűségesküjéhez.

Szeretők sokasága

Függönyök között, Lev Trockijnak dedikált képe, 1937.

Kapcsolatba bonyolódott a házukban vendégeskedő Muray Miklós fotográfussal. Később ágyában megfordult még a német műkereskedő Heinz Berggruen, a Costa Rica-i Chavela Vargas énekesnő, sőt a Szovjetunióból menekülő Lev Trockij is, akinek a Rivera házaspár kérésére adtak menedékjogot Mexikóban. A washingtoni művészeti múzeumban található Függönyök között című önarcképét is Trockijnak ajánlotta. Frida utolsó ismert szeretője a szintén festő José Bartoli volt.

Művészi sikerei

1937-ben több festő mellett Frida képeit is kiállították egy mexikói kiállításon, egy évvel később, 1938-ban pedig Julien Levy - Muray és André Breton közbenjárásának köszönhetően - New Yorkban rendezett kiállítást Frida festményeiből. Első önálló megjelenése hatalmas sikert aratott, több képet eladott és számos megrendelést is kapott. A sikeren felbuzdulva 1939 tavaszán Párizsban is megnyílt egy kiállítása, de ez nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az európaiak kisebb lelkesedéssel fogadták műveit, ennek ellenére Frida lett az első latin-amerikai festő, akitől képet vásárolt a Louvre. A keret című önarcképe jelenleg a párizsi Georges Pompidou központ épületében látható.

A válás

1939-re Diego egyre nehezebben viselte Frida szeretőit, a nőket még úgy-ahogy tolerálta, de a férfiak miatt mind gyakrabban voltak féltékenységi rohamai. Legendásan szenvedélyes kapcsolatuk fordulóponthoz érkezett, minden igyekezetük ellenére már csak bántották egymást, ezért még ebben az évben Rivera kezdeményezésére elváltak.

Önarckép rövid hajjal, 1940.

Frida egyszerre szerette és gyűlölte Riverát. A válás után haját rövidre vágta, visszatért régi öltözékeihez, ezzel üzent Diegónak; ne a nőt, a szellemi partnert, barátot, a művészt lássa benne, akár csak kapcsolatuk kezdetén.

A buszt leszámítva, Diego volt életem legvégzetesebb balesete.

Se veled, se nélküled viszonyuk hiánya mindkettőjüket megviselte, egy évvel válásuk után újra összeházasodtak, ezúttal számos szabályt lefektetve. Frida már önállóan is megélt képeiből származó jövedelméből, ezért Diegótól pénzt nem fogadott el többé. Az anyagi mellé megkövetelte szexuális függetlenségét is, megegyeztek, hogy testi kapcsolatot (egy darabig) nem folytatnak egymással, így egyikük sem tehet szemrehányást a másik félrelépése miatt.

Második esküvőjük után Frida naplóba kezdett, amit egészen haláláig vezetett. Gondolatai mellett számtalan verset is írt, férjének és szeretőinek egyaránt, egyik legismertebb műve Diegóhoz szól;

Diegóm éjjelem tükre! Szemed zöld kard a húsomban. Hullámok a kezeink között. Mind magad, egy hangokkal teli térben – az árnyban és a fényben...Te teljessé teszel és én elfogadok. Szavaid áthatolnak a kozmoszon, amelyben sejtjeim a csillagok...

Annak ellenére, hogy mindketten szeretőket tartottak, házasságuk békésebb mederbe terelődött. Támogatták, vigyázták egymást, örömüket lelték egymás létezésében. Frida Diego iránt táplált nehezen megfejthető érzéseit szavai mellett képeiben is kifejezte, erről árulkodik Diego a gondolataimban című műve, vagy a pár évvel későbbi Diego és én című festménye.

Diego a gondolataimban, 1943.

Az 1940-es évek végére a házaspár a mexikói művészet olümposzi figuráivá vált. Ekkoriban Rivera egyre többet betegeskedett, Frida megszállottan ápolta őt. Gyermek nélkül már-már anyai érzéseket táplált férje iránt, ezt vitte vászonra A világegyetem szerelmi ölelése, a Föld, Én, Diego és Senor Xólotl nevű művén.

Egyetlen képbe sűrítve szinte minden megjelenik, ami élete legmeghatározóbb kapcsolatáról elmondható. A mexikói mitológia két leggyakoribb jelképe, a Nap és a Hold ölelésében pihen a Földistennő, karjaiban Fridával, aki a magatehetetlen csecsemőként ábrázolt Diegót tartja. A pár lába előtt kutya alakjában Xólotl, a holtak birodalmának őrzője, hitük szerint ő viszi hátán a holtakat az alvilágba.

A világegyetem szerelmi ölelése, a Föld, Én, Diego és Senor Xólotl, 1949.

1943-tól Frida az Esmeralda képzőművészeti iskola tanára lett, három évvel később, 1946-ban Mózes című képéért állam kitüntetésben részesült. Sikerei ellenére kedélye egyre borúsabbá vált, fájdalmai hétről-hétre erősödtek, egyre gyakrabban ivott, hogy némileg enyhítse őket.

Ittam, hogy elfojtsam a fájdalmamat, de az átkozott fájdalom megtudta, hogy lehet úszni, és most eláraszt, ahogy illik, és ahogy lenni szokott.

A halál ritkán, de a fájdalom annál többször jelent meg festményein. A törött oszlop mellett A megsebzett szarvas vagy A remény fája is az átélt kínokról árulkodik.

A remény fája, tarts ki! c. festménye, 1946.

Hiába volt a műtétek és kezelések sora, állapota folyamatosan romlott, 1950-re tolószékbe kényszerült, 1953-ban egy fekély miatt a deformálódott jobb lábát térdtől lefele amputálni kellett.

Lábak, minek nekem láb ha szárnyam van amivel repülhetek?

Még ebben az évben Mexikóban is megnyílt első önálló kiállítása. Frida mérhetetlen boldogságot érzett, hogy szeretett hazájában is elismerik tehetségét, állapotára való tekintettel a kiállításra őt nem hívták meg, de ez egy pillanatig se zavarta. Legszebb ruháját viselve saját ágyában fekve vitette magát a megnyitóra. Állítólag még az orvosával is viccelődött, kérte engedje meg neki, hogy egy kis tequilával ünnepeljen, cserébe megígérte, hogy a temetésén nem fog inni.

Halála

Az álom, 1940.

Még csak negyvenes évei közepén jár, de naplóbejegyzései szerint már rendszeresen foglalkoztatja a halál gondolata. Azt írta, még soha nem szenvedett ennyire, az öngyilkosságtól csak Diego és kommunizmusba vetett hite tartja vissza. Megfestette apja portréját, hosszasan írt családjának történetéről, életének legfontosabb pillanatairól. Egyik utolsó műve már halála évében készült, a Marxizmus gyógyír a betegségre címmel. Látható, hogy az ecsetkezelése már bizonytalanabb, a vonalai kevésbé határozottak, az alakok elnagyoltak.

1954 nyarán tüdőgyulladást kapott, egy hete betegeskedett, mikor egy napon elbúcsúzott férjétől, majd naplójába a következő sorokat írta;

Remélem, örömteli az elmúlás... és soha nem térek vissza... Frida.

Július 12-ének éjjelén az ágya melletti szekrényében található összes morfiumot beadta magának, 47 éves korában örökre elaludt. Bár az üres fiolákat megtalálták, orvosai a tüdőembóliát jelölték meg halálának okaként, azzal a megjegyzéssel, hogy az öngyilkosság sem zárható ki.

Frida kérésének megfelelően testét a gyászszertartás után elhamvasztották, hamvait egy cserépedényben helyezték örök nyugalomra a Kék háznak becézett otthonukban. Diego novemberben hunyt el, életének 70. évében. Meghagyta, hogy őt is hamvasszák el és hamvait keverjék össze Fridáéval, hogy együtt nyugodhassanak az idők végezetéig. Gyermekei a kérést nem teljesítették. 

Diego halála előtt nem sokkal a La Casa Azult, vagyis a Kék házat a mexikói kormánynak adományozta. 1958-ban itt nyílt meg a mai napig is működő Frida Kahlo múzeum.

Felhasznált irodalom

• Ventus Libro Kiadó - Kahlo, 2007.
• Andrea Kettenmann - Frida Kahlo, 2003.
• Frida Kahlo összes festménye: https://www.wikiart.org/en/frida-kahlo/all-works